Közösségi oldalamon csak annyit írtam le, hogy kellemetlen érzéseim támadtak, amikor a magyar-francia női vízilabda-válogatott mérkőzés alatt, még az első félidőben (a második negyedben) tíz gólra nőtt a különbség, a közönség pedig mámorban ünnepelt.
Azt juttatta eszembe, amikor a fiam U12-es kézilabda bajnokságának valamelyik meccsén akkora a differencia, hogy már a szülők sem kiabálnak, hanem még a győztes csapathoz kötődők is enyhe zavarban beszélgetnek. Tisztában vannak vele, hogy az ellenfél nyilván később kezdte a sportot, vagy heti öt helyett csak egy edzése van, így ez az összevetés nem érdemel kiemelt figyelmet.
Ez egy poszt lett volna (így egy cikk lesz, van), de pillanatok alatt több magyarságomat megkérdőjelező hozzászólás érkezett, amelyek moderálásához sem kedvem, sem időm nem volt, így inkább az egész írást leszedtem. (Ezen a felületen nem nekem kell foglalkoznom a kommentekkel.)
Ha leírom összehasonlításképp, hogy a magyar női vízilabda-bajnokság első osztály gólátlagának két és félszerese az elsőosztályú női kézilabda bajnokságé, azaz a tíz gól a szárazföldi sportra lefordítva 25 találatos előnyt jelentett a gyengécske franciákkal szemben még a szünet előtt, ilyenkor pedig máshol unalmukban hullámozni, az ellenfél egy-egy jól sikerült megoldását követően biztató sportszerűséggel tapsolni szoktak, törvényszerűen rohannak-e rám a haza védelmében?
A nézői igény alakította-e úgy, hogy mondjuk a hosszútávúszó számok szinte mindegyikének legyen olyan pillanata, amikor a riporterek az aranyérem megszerzésének komoly magyar esélyét sejtetik, majd a végén elmagyarázzák, hogy miért is jó mégis, az a helyezés, ami a dobogó tetejétől azért kissé messze van, vagy az újságírók ilyen hozzáállásának elhatalmasodása szoktatta hozzá a szurkolókat a szinte csak hit és érzelemalapú megközelítéshez, és gondolják emiatt, hogy minden más törvényszegés?
(A nemzetiségek elnevezésének minőségjelzőként történő értelmezésének szörnyűségével biztosan foglalkoztak már történészek, nyelvészek, most ezt nem is tenném meg, de:
- vízilabdában az olaszok színészkednek, pláne, ha nem nyerünk ellenük,
- a szerbek verekszenek, főleg, ha győznek,
- mi viszont vagányak vagyunk, a magyar róka sokkal ravaszabb az átlagosnál, nemcsak hogy beszédre bírva a hollót kicsalja a sajtot, hanem még utána alááll, úgy tesz, mintha elájult volna a ráhulló ételtől, és amikor a holló leszáll, hogy visszaszerezze, azt is elkapja, de csak sportszerűségből.)
Így lehet egy 21. hely „varázslatos eredmény”, érhet be „fantasztikus hajrával az 5. helyen” valaki, aki előtte is 5. volt, és lehet zseniális egy ugrás, amellyel feljön valaki a 25. helyre.
A szavak értékének eljelentéktelenítése talán a legkevesebb, ez már régen megkezdődött. Kedvencem, amikor egy tehetségkutatónak minden fordulóját döntőnek nevezik. Valahol itt tartunk a magyar sportteljesítmények értékelésében is, pedig olyan jó lenne, ha a jövő heti – vélhetően kiemelkedő – produkcióknak tartanánk meg az elementáris lelkesedést és a szuperlatívuszokat.
Nem szívesen figyelmeztetek ilyenre, de a sajtó szakmai vita terepe is lehet. Sőt bármi lehet az, miközben ilyen hangulatban még egy, a hibák kitárgyalására hivatott elnökségi ülésről is nehéz ezt elképzelni. A szakmai vita, a különböző vélemények kifejtése, a valóságra történő utalások és az azokkal szembeni – jelenleg csak óhajtott- tolerancia pedig akár arra is szolgálhat, hogy az amúgy hibátlan magyar sport makulátlan és tökéletes is legyen.
A kritika pedig addig folytatható, amíg nem minden érmet magyar versenyző nyer meg, sőt azon is túl, csak azért, hogy legközelebb se maradjon másnak nemesfém. Még az is lehet, hogy az tesz többet a magyar sportért, aki felhívja a figyelmet néhány problémára, esetleg nem minden magyar eredményt tart frenetikusnak, ne adj isten, két lábbal a földön járásra sarkall.
Ahol ez dívik, ott például annak örülnek az emberek, ha a lehető legracionálisabb módon, minél ésszerűbb költségtervezéssel érik el a vendégek elégedettségét egy-egy verseny megszervezésekor. Az is lehet, hogy csak a valódi ellenfelek, valódi legyőzésekor éreznek kielégülést.
A nálunk meghonosodottakat követve írhatnám például azt, hogy Bernd Storcknak igaza volt, amikor a legutóbbi válogatott meccsek előtt a keret összeállításnál a klubok kérését figyelembe véve döntött, hogy azok jobban felkészülhessenek az európai menetelésre.
Írom is. Igaza volt. Nem baj, hogy kikaptunk Andorrától – részben biztosan emiatt – mert amúgy sem kellettek azok a pontok, és így legalább többen is bizonyíthattak; a legtöbb válogatott játékost visszatartó Fradi pedig el is menetelt a második selejtezőkörig.
Az is kifejezetten dicséretes, hogy a FINA-világbajnokság szervezői az esemény feléhez közeledve felvetették, hogy ha a magyar vízilabda csapat bejut a világbajnokság döntőjébe, áthelyeznék a finálét a Duna Arénába. Egyrészt teljesen természetes, hogy egy hónapokkal korábban ismert menetrend felforgatása az esemény közben jut valakinek az eszébe – mindnyájan emlékszünk, hogy a brazil rendezők az elvesztett labdarúgó világbajnoki elődöntő után áttették a finálét a Maracanaból az Ilha do Urububa (?) –, másrészt kit érdekel a tévéközvetítési rend világszintű felborulása, a jegykáosz; örüljenek, hogy itt lehetnek, és megrendezzük nekik.
Csak egy kérdésem van: magyar egyáltalán az, aki előzetesen ennyire nem bízott a férfi pólósok formájában és népszerűségében?